|
|
Fórum
|
| Hozzászólások |
|
|
Kanyó Ferenc
|
|
2007.06.01 06:12
|
Osztálytalálkozót tartottunk
Ennek is elérkezett az ideje.
Mint ahogy mindennek megvan a maga ideje. Megvan az ideje a vetésnek és az aratásnak, a születésnek és a meghalásnak, a szólásnak és a hallgatásnak, a nekifeszülésnek és a megpihenésnek, a keménységnek és az ellágyulásnak, a találkozásnak és az elválásnak.
Elérkezett hát az ideje az újbóli találkozásnak is.
Ez az idő bennünk érlelődött meg, egyenként - de mindannyiunkban. Mert úgy gondoltuk valamennyien, hogy szükségünk van erre a találkozásra. Szükségünk van az együttlétre, a visszatekintésre és az emlékezésre.
Ha elfogadjuk azt a biológiai tételt, hogy az egyén sejtjei hét évente teljes egészében kicserélődnek, akkor tizennyolc idegen ember gyülekezett 2007. május 26-án délelőtt Tarhoson, az általános iskola egyik osztálytermében. Nagyon-nagyon idegeneknek kellett lenniük, hiszen sokszor hét év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Mégsem így történt. Az egykori gyerekek arcvonásait már csak megsárgult fekete-fehér csoportkép őrzi. Meg az emlékezetünk. Ezért sikerült pillanatokon belül rávetíteni a megfelelő emlék-képet az éppen megpillantott arcra. Arra az arcra, amelyet immár fehér tincsek kereteztek, vagy csak a hajdani dús fürtök emléke. Az idő kérlelhetetlenül átgyúrta az arcokat: olyan barázdák meséltek a megtett útról, amelyeknek hajdanán még nyomuk sem volt. A száj sarkában felbukkanó félmosoly, a szemek villanása mégis azonosította az egykori osztálytársat. Egy-két esetben azért elbizonytalanodtunk és segítséget kellett kérni a felismeréshez.
Egymás üdvözlése után mindenképpen a köszönet szavainak kellett elhangozni. Köszönet az egykor csupán két tanteremből álló, osztatlan falusi iskolának és tanárainknak, akik annakidején neveltek, és néhány egyszerű dologra megtanítottak bennünket. Belénk táplálták mindenekelőtt az anyanyelv szeretetét. Azóta is ügyelünk arra, hogy pontosan fogalmazzuk meg gondolatainkat, és lehetőleg választékosan, szemléletesen fejezzük ki magunkat.
Az ókori hajósok a csillagos égbolt szerint tájékozódtak. Tanáraink is kijelöltek számunkra néhány csillagot, hogy ne ténferegjünk határozatlanul az élet tengerén. (A félreértések elkerülése végett, nem az akkor kötelező vörös csillagra gondolok.) Hanem azokra a gondolatokra, amelyeket írók, költők fogalmaztak meg, és azokra a nagyszerű eseményekre, amelyeket a magyar történelem állított példaként számunkra.
Olyan szellemi munícióval látott el bennünket ez a kis iskola, amellyel azután megálltuk helyünket a középiskolában, és néhányan még felsőfokú tanulmányaink során is bátran támaszkodhattunk az itt megszerzett tudásra.
Külön öröm volt számunkra, hogy ezt a köszönetet személyesen mondhattuk el tanárainknak: Szász Annának és Hortobágyi Józsefnek, akik jelenlétükkel megtisztelték találkozónkat.
De nem feledkeztünk meg azok érdemeiről sem, akik már sajnos nem lehettek közöttünk: Bereczki Sándor igazgató, Janurik János, Kozma Sándor, Radnóti Dezső és Radnóti Zoltán. Szerencsések voltunk, hogy ők tanítottak bennünket.
A szerencse és a véletlen a találkozó létrejöttében is szerepet játszott. Mert ki gondolta volna akkor, amikor a találkozó meghívóján is szereplő csoportkép készült, hogy az első sorban törökülésben ülő, jobbról a negyedik fiúcska, Hornok Sándor lesz majd az új évezred első polgármestere Tarhoson.
Ő karolta fel a háromszoros osztálytalálkozó ötletét, valamint az előkészítés és technikai lebonyolítás oroszlánrészét is vállalta. Köszönet érte.
A találkozó emelkedett, örömteli hangulatához viszont mindenki hozzájárult. Ha mással nem, hát azzal, hogy megosztotta velünk saját életének fordulatait, vidám vagy megható eseményeit. Jó volt hallgatni a beszámolókat a szakmai sikerekről, a családi élet kiteljesedéséről, a gyermekek és unokák örvendetes gyarapodásáról.
Elégedettség sugárzott a beszélők arcáról. Olyan férfiak, asszonyok elégedettsége, akik megfeleltek az élet kihívásának, kezük munkájával teremtettek megélhetést, biztonságot családjuknak és közben emberségből is jól vizsgáztak.
A hivatalos múltidézést az iskolaudvaron fejeztük be, egy újabb csoportkép elkészítésével.
A találkozó ezek után a Közösségi Házban folytatódott fehér asztal mellett, valamivel kötetlenebb formában. Engedtessék meg a krónikásnak most annyi részrehajlás, hogy kifejezzem örömömet, hogy a nagyterem falát fotókiállításom díszítette. Úgy gondolom, hogy a kiállítással tudtam valamit viszonozni azért a feledhetetlen élményért, amelyben kiskamasz koromban Tarhoson részem volt.
De nem csak arra jutott időnk, hogy nosztalgiázzunk, vad-pörköltet együnk és jófajta nedűket igyunk, hanem arra is gondoltunk, hogy emléket állítsunk a találkozó alkalmából. Saját magunk és az utánunk következő nemzedékek részére is. Méghozzá közösen, mert mindenki kivette részét az emlékfa ültetésében. A szívós kőrisfa remélhetőleg jól érzi majd magát a Közösségi Ház udvarán, és terebélyes fává növekedve sokáig hirdeti majd – emléktáblán szavakba is foglalva – ennek az első iskolai találkozónak az emlékét.
Kanyó Ferenc
Előzmény
|
Kanyó Ferenc
|
2007.02.06 12:14
|
|
Kanyó Ferenc vagyok.Hatvanadik születésnapom után elérkezettnek láttam, hogy visszatekintsek: számba vegyem, hogy honnan indultam, hova érkeztem, és közben milyen kacskaringós utat tettem meg. A számvetés során körvonalazódott bennem, hogy ifjúságom legszebb évtizedét Tarhoson töltöttem. Mi már a méltán híres zeneiskola után érkeztünk. Édesanyám a Gyógypedagógiai Intézetben dolgozott. Ennek következtében kettős életet éltem: bejárásom volt az Intézetbe, ugyanakkor iskolásként a faluhoz is kötődtem. Nagy élmény volt. Ezeket az élményeket tavaly ősszel papírra is vetettem: Egy zászlóvivő emlékei címmel. Az írás közben kezdtem el keresni a régi pajtásokat, ismerősöket és nagyon sokat meg is találtam. De továbbra is keresem a múltbeli kapcsolatokat. Támponként annyit, hogy 1960-ban fejeztem be a nyolcadikat. Várom az ismerősök jelentkezését a 30/443-2059 számon, illetve a travelphoto@t-online.hu e-mail címen. Érzem, hogy megpezsdült valami az egykori tarhosi iskolások körében. Mivel fotós lettem, szándékomban áll egy kiállítási anyagot elvinni Tarhosra. És még máson is töröm a fejem.
|
|
|
Kanyó Ferenc
|
|
2007.02.06 12:14
|
|
Kanyó Ferenc vagyok.Hatvanadik születésnapom után elérkezettnek láttam, hogy visszatekintsek: számba vegyem, hogy honnan indultam, hova érkeztem, és közben milyen kacskaringós utat tettem meg. A számvetés során körvonalazódott bennem, hogy ifjúságom legszebb évtizedét Tarhoson töltöttem. Mi már a méltán híres zeneiskola után érkeztünk. Édesanyám a Gyógypedagógiai Intézetben dolgozott. Ennek következtében kettős életet éltem: bejárásom volt az Intézetbe, ugyanakkor iskolásként a faluhoz is kötődtem. Nagy élmény volt. Ezeket az élményeket tavaly ősszel papírra is vetettem: Egy zászlóvivő emlékei címmel. Az írás közben kezdtem el keresni a régi pajtásokat, ismerősöket és nagyon sokat meg is találtam. De továbbra is keresem a múltbeli kapcsolatokat. Támponként annyit, hogy 1960-ban fejeztem be a nyolcadikat. Várom az ismerősök jelentkezését a 30/443-2059 számon, illetve a travelphoto@t-online.hu e-mail címen. Érzem, hogy megpezsdült valami az egykori tarhosi iskolások körében. Mivel fotós lettem, szándékomban áll egy kiállítási anyagot elvinni Tarhosra. És még máson is töröm a fejem.
|
|
|
|
A portál az Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatásával készült.
|
|
